The Dark of Past, Episode 1: Már régóta nem vagyok önmagam!

Sziasztok! Elérkezett ez a nap is, hogy felraktam az első részt. Valószínűleg első olvasásra egy kicsit fura lesz, de előrejárójában annyit, hogy Nathan-nek nem ilyen a személyisége, változni fog már a következő részben. Mikor végig olvassátok a részt nagyon szeretném, ha valahogy jeleznétek is, ha elnyerte a tetszéseteket. Nem fogok olyat csinálni, hogy ennyi meg ennyi komi után jön a kövi, de egy-két komival boldogabbá tudnátok tenni, nagyon sokat számítana nekem.... A következőt pedig 3 nap múlva hozom!

xoxo Csajsziii_TW

Nathan szemszöge

Május 9. (szerda)

Luke egy jól bemért jobbost adott az állam alá, melynek lendületétől hátra estem. Ütése kemény volt és fájdalmas. De ezzel nem érte be, csak püfölt tovább. Én meg hagytam magam, mint egy védtelen gyerek. Luke élvezte, hogy bánthatott és megalázhatott mindenki előtt. A többiek gúnyos nevetése pedig csak csengett a fülembe. Egyiküknek se volt bátorsága segíteni rajtam. Luke tovább vert és rúgott ahol csak bírt, míg nem teljesen elviselhetetlen volt a fájdalmam. Olyan érzés volt, mintha minden hibámért a sors most büntetett volna meg. Ezt az egészet jogosnak éreztem, hisz megérdemeltem. Egy ilyen embernek, mint nekem nem való jobb bánás mód. Luke mikor már úgy gondolta, hogy eleget kaptam leszállt rólam és emelt fővel ott hagyott. Csak a földön fetrengtem és birkóztam a kínjaimmal. Egy kósza könnycsepp is kicsordult a szemem sarkából, de egyből letöröltem, mert nem akartam, hogy lássák, hogy ez engem mennyire megviselt. Majd mikor úgy éreztem, hogy elég erőt gyűjtöttem, felkecmeregtem a piszkos aszfaltról és hazafelé vettem az irányt. Lassan cammogtam a megszokott úton. Az iszonyatos szenvedéstől összegörnyedve tudtam csak menni. A velem szembe jövő emberek arcáról a szánalmat tudtam kiolvasni.

Bezzeg régen fordítva volt minden, de az már a múlt. Már régóta nem vagyok önmagam. Egy álarcot vettem fel és milliónyi falat húztam fel magam köré abban a reményben, hogy megtudom óvni a körülöttem lévő embereket, saját magamtól. De mostanában egyre többször éreztem azt, hogy hiányzik valami. Talán a szeretet, a veszély, a kalandok, az izgalom, de azt hiszem ezek csak kisebb dolgok. Valójában azt akarom, hogy az emberek olyannak fogadjanak el, amilyen igazából vagyok. Egy önző, durva, agresszív, hazug, semmire kellőként. Csak félek, hogy így mindenkit elüldöznék magam mellől. Megint csak csalódást tudnék okozni mindenkinek és talán elkövetném ugyan azt, mint egykor. Szörnyű dolgot tettem, ilyet egy férfi soha nem csinálhatott volna. Azóta se tudtam magamnak megbocsátani és rémálomokkal küzdők minden egyes éjszaka emiatt. Egy érzéketlen szörnyeteg vagyok, főleg a családom szemébe (Matt-bátyja, Karen-anyukája). Azóta az eset óta kitagadtak, csak egy teher vagyok számukra, akit el kell tartani. A mai napig próbálok esedezni a bocsánatukért. Pont kapóra jött, hogy elköltöztünk és miattuk váltam azzá, aki most vagyok. Elnyomta magamba a rosszat és egy olyan emberré váltam, aki nem én vagyok. Az álarcot viselő srác teljesen az ellentétem. Szorgalmas, stréber, felénk, gyáva, akit minden nap megszégyenítenek a suliban és nem tesz ellene semmit. Nem tudom meddig bírom még, de ezt teljességgel csak magamnak köszönhetem. Viszont lassan ez az élet teljesen kikészít. Egyszerűen annyira hiányzik minden. De leginkább egy kis szeretet. Valaki aki érezteti velem, hogy én is vagyok valaki és nem csak a rosszat látja bennem úgy, mint én magamban. Minden nap mikor belenézek a tükörbe hánynom kell attól, aki visszanéz rám, kíváncsi vagyok mikor fog ez megváltozni...

A házba beérve megcsapott a vacsora illata, amit valószínűleg megint nélkülem ettek meg. Már meg se lepődtem ezen. A lakásban mindig egyedül érzem magam még akkor is ha valaki itthon van. Anyám komor tekintetével találkoztam a lépcsőn felvezető úton. Mit is vártam, hogy a nyakamba ugrik és elkezd sajnálni? Azt hiszem ilyet nem fog már többet tenni, elvágtam magam nála, végleg. Búskomoran nyitottam ki a szobám ajtaját és megkönnyebbülten feküdtem le az ágyamra. Szerencsére egy újabb napnak vége...

Május 10. (csütörtök)

Szememig lehúzott kapucnival érkeztem meg a sulihoz, ezzel próbáltam meg elrejteni az arcomon lévő sebeket. Csak a földet bámultam, de így is láttam magam előtt azokat a gúnyos tekinteteket, akik csak nevettek rajtam, hogy milyen esetlen vagyok. Még a tanárok se sajnáltak, senki az égadta világon, csak... Ő, aki most is a bejárati ajtónál áll a barátnőjével. Hosszú, barna haja tökéletesen omlott a vállára. Rövid ruhája kiemelte hibátlan alakját. A reggeli hideg ellen pedig a blézerje védte. A ruha alól kilátszódtak a harisnyával fedett hosszú, vékony lábai. Mindig amikor meglátom így, sok piszkos gondolat jut az eszembe, amit próbálok elhessegetni. Hisz fontos nekem és nem fogom elrontani ezzel a baklövéssel. Skylar volt az egyedüli ember, aki elfogadott olyannak, aki igazából nem is én vagyok. Ilyen kocka gyerekként is vállalta azt, hogy barátkozik velem, miközben ő a népszerű lányok körébe tartozik. Kedves, cuki, őszinte, vicces, szókimondó és még nagyon sok jelzővel tudnám illetni őt... Viszont ahogy most rám nézett, láttam a sajnálatot a szemében, mert tudta, hogy megint mi történt. Amint melléjük értem Sky nem mondott semmit, csak szorosan a karjai közé zárt. A kezemet óvatosan a csípőjéhez vezettem és még közelebb húztam magamhoz. Éreztem az ölelésében minden benne volt: a sajnálat, az együttérzés és legfőképpen a szeretet.

- Nath! - mondta ki a nevemet és egy picit arrébb húzódott, hogy a szemembe tudjon nézni.

Hatalmas, nagy, kék szemei csak úgy csillogtak a reggeli napfényben. Ahogy végig simított puha kezeivel az arcomon még egy kósza könnycsepp is végigfolyt makulátlan bőrén. Hazudnék, ha azt mondanám nem hatódtam meg rajta, mindig rossz látni, ha egy lány sír, főleg azok után.

- Jól vagy? - hallottam az aggodalmat a hangjában.

Ráztam a fejem, hogy igen. Pedig ez nem így volt, de mégse mondhatom el, hogy mi nyomja valójában a lelkem. Senki se értené meg min megyek keresztül. Olyan szinten lelkiismeretfurdalásom van, hogy akkor se enyhülne, ha a százszorosát kapnám vissza annak amit én tettem.