The Dark of Past, Episode 3: Senkinek se számítasz!

Sziasztok! :D
El se hiszem, hogy túl vagyunk az 1300 oldalmegtekintésen és 9 feliratkozó is van:)) Köszönöm szépen nektek! :D
A részről annyit, hogy azt hiszem csak most kezd beindulni a történet és mostantól próbálom mindig valamilyen izgalmas helyen abbahagyni! Jó olvasást nektek! :))
UI: komikat ne felejtsétek :P


Május 16. (szerda)

Fény pásztázta az ablakkeretet, lassan belopakodott hozzám, kávémnak aranybarna színét megcsillantotta. Kevergettem a sötét italt. Még álmos voltam, s ügyetlen. A csésze arany szegélyén ott csillogott, remegett egy csepp. Az éjjel esett az eső, hűvös volt a levegő. Állapítottam meg a nyitott ablakom mellett ülve. Szürke fényben pompázott a város. Kevesen fordultak meg az utcán. Szinte még a környék is aludt. Minden nyugodt volt és kellemes. Az órámra pillantottam, fél hetet mutatott. Megint túl hamar keltem, aludhattam volna tovább, de nem akartam egy percet se elhalasztani a az új/régi életemből. Mindig is bennem élt a sötétség, amit rég öleltem magamhoz. Nem volt más választásom. Mások küzdenek ellene, de én élvezem. Egy ponton úgyis mindannyiuknak muszáj szembenézni az igazsággal, önmagával. Én is ezt tettem. Ma reggel egy teljesen új emberként ébredtem fel, eldobva az álarcomat. Nem fogom megjátszani magam, azt fogom adni, aki vagyok. És nem fog érdekelni senkinek se a véleménye, szarok rájuk. Az se fog zavarni, ha egyedül leszek, úgyse kellenek érdek barátságok. A nyomi énemet véglegesen lezártam tegnap, mikor felhoztam a régi dolgaimat a garázsból. Kipakoltam mindent a dobozokból és sok emlék gyülemlett fel bennem. A legtöbbje rossz, túl sok rosszat tettem, de ez voltam/vagyok én. 

Újra az órámra pillantottam, 7:10-et mutatott. Hamar telt az idő. Leszálltam az ablak párkányról és letettem a csészét a kezemből. Szekrényem ajtaját kinyitottam és kidobáltam az ágyra, azt amit felveszek ma. Fekete, szűk cső nadrágom hozzá simult izmos combjaimhoz. Fehér, DC-s pólóm pedig tökéletesen passzolt felső testemhez. A lábamra pedig egy bakancsot húztam. A tükör előtt állva elégedett voltam magammal. Viszont egy valami hiányzott. Nyúltam is a szekrényemen lévő Ray Ban napszemüvegemhez. Amint felvettem, nagy vigyor terült szét a számon. Kócos hajam, sexy testem, menő göncöm minden lány tetszését el fogja nyerni. 

Hanyagul kinyitva szobám ajtaját sétáltam le a lépcsőn. A vállfáról leakasztottam motoros bőr dzsekimet. A szemem látó körébe került a családom reggelizése. Boldogan nevetgéltek, rendben voltak. Jó ez így, nem kellek én oda. Kaptam fel magamra a dzsekit és bementem a garázsba. A sarokban állt, tegnap rendbe raktam, megbütyköltem egy kicsit és most jobb, mint új korában. Imádom őt. Egyedi darab. Egy fekete salak motor. '53'-mas számmal az oldalán, amit még Matt-el ragasztottunk fel, amikor megkaptam pár évvel ezelőtt. Nagyon sok mindent éltünk át eddig és ez az esemény sorozat csak bővülni fog. Megsimítottam párszor és felületem rá, felvettem a bukósisakot. Beindítottam és a suli felé vettem az irányt. Ha motorozok úgy érzem szárnyam nő. A világ megszűnik körülöttem és én csak az utat látom, csak a motor hangját hallom. 

A sulihoz érve leparkoltam. Levettem a bukósisakot, beletúrtam a hajamba és leszálltam a motoromról. Magabiztosan kezdtem el sétálni a bejárathoz. Mindenki perzselő tekintetét éreztem magamon. Nem voltam zavarban, élveztem a helyzetet. Hallottam, hogy egymástól kérdezik: "Ki ez a srác?". Azt hiszem újnak gondoltak, nem ismertek fel... Egy kis külső változás is mennyit dobott rajtam. A lányok szinte csorgatták utánam a nyálukat, a tekintetükből ki tudtam olvasni mit szeretnének velem csinálni. Imádtam, hogy én voltam a középpontban. Ez hiányzott igazán az életemből. Olyan mintha újra élnék. Az ajtóhoz érve nem is kellett szólnom semmit, már nyitották ki nekem. A szám akaratlanul is mosolyra húzódott, kibaszott boldog voltam. Hanyagul léptem be. Hangos zajoktól csengett a suli, de amint én is bent voltam némaság köszöntött be. Ugyanaz fogadott mint kint. Azt hiszem érezték, hogy megérkezett a király. Laza léptekkel indultam el az osztály terem felé, mikor bementem döbbenten néztek. Valószínű meglepődtek. Nem foglalkoztam velük, csak leültem a régi, megszokott helyemre.

Május 21. (hétfő)

Este. Ez a kedvenc részem minden egyes napban. Szeretem ahogy lenyugszik a város és minden sötét színben pompázik. Az emberek félnek ilyenkor, pedig nappal is történhet velük bármi... De ők hülyék és úgy gondolják, hogy sötétben védtelenebbek. Lehet, hogy részben igazuk van, de én szeretek játszadozni, új dolgokat kipróbálni és ezt leginkább este tehetem meg. Az utcák kihaltak csak a motorom zúgása töltötte ki a csendet. Luke-ot miután elintéztem szerdán megérezte, hogy jobb velem jóban lenni, mint az ellenségem maradni. Szerintem azért döntött így, hogy meghív a közegükbe. Csak egy fél mondatot ejtett el, de megértettem mit akar. Szeretne engemet is maga mellett tudni. Ha így is lesz, ő lesz a pincsim nem én neki. Úgyis tudom, hogy lesni fogja egy kis idő múlva minden kívánságomat. Rá fog jönni, hogy így jobban fog járni, mert ha véletlenül is tenni fog egy olyan dolgot, amivel nekem keresztbe tesz, annak súlyos következményei lesznek...

Mikor megérkeztem a megadott helyre tudtam, hogy jó helyen járok. Mivel márkásabbnál márkásabb járgányok sorakoztak fel. Beálltam egy üres helyre, a mocimat letámasztottam és az irányt a pub bejárata felé vettem. Bementem. Tipikus kocsma volt: asztalokkal, székekkel és pár puccosabb felszereléssel. Luke a haverjaival épp a biliárd asztalnál volt. Miközben sétáltam felé minden szempár rám szegeződött. Egyáltalán nem lepődtem meg ezen, mert napok óta ezt élem át. Csak bámulnak némán, néha összesúgnak, de valójában teljesen hidegen hagynak. Másodperceken belül odaértem hozzájuk. Lekezeltem Luke-kal. Majd megismerkedtem a többiekkel is. Nem voltak nagy számok, épp hogy elhagyták a középszerűségi szintet, egyikük se ért fel hozzám. Nehéz feladat lenne nekik engem felül múlni. Ott is hagytam ezt az egyszerű társaságot. Inkább az ablak melletti falat támasztottam. Az egész kocsma tele volt emberekkel, akik kisebb csoportokba tömörültek. Mindenki arcáról messziről sütött a boldogság, látszott rajtuk, hogy ebben a pillanatban elfelejtették minden problémájukat.

Épp nyílt a női mosdó ajtaja, egyből odakaptam a fejem. Apró lábain egy barna bakancs volt, vékony combjai fedetlenek voltak, egy magas derekú rövid naci tapadt tökéletes alakjához, amibe egy fehér póló volt betűrve. Haja göndören omlott vállaira. Az arcán lévő mosolya miatt megjelentek cuki kis gödröcskéi. Szépsége kitűnt mindenki közül. Már lassan egy hete nem is láttam. Mióta olyan gorombán elküldtem nem is kerestük egymás társaságát. Teljesen megromlott a barátságunk. Ő a bátyámmal van én meg egyedül. Azt hiszem észre se vett engem. Vidáman sétált oda Luke-ékhoz és foglalt helyett közöttük. Nem értem, hogy egy védtelen lány mit keres egy ilyen közösségben. Nem neki való ez a hely. Most a pasijával kéne lennie - még ha ez Matt is - és vele kéne töltenie az idejét, nem ilyen kis nyomorékokkal. De mindegy, ez az ő élete, ő rontja el.

Nem sokkal később leültem a bár pulthoz és rendeltem egy kólát. Azért nem iszok alkoholt, mert ma még vezetek és nem akarok semmi cinket. Lefelé néztem az italra és a szívó szállal játszottam, de még így is láttam a szemem sarkából, hogy helyett foglalt mellettem.

- Csak kólára futotta? - intézte felém kérdését lágy hangján.

Mintha meg se hallottam volna bámultam a fekete folyadékra. Nem volt kedvem vele beszélni, reméltem így elmegy.

- Valami oka van annak, hogy kerülsz? - hallottam egy leheletnyi szomorúságot a hangjában.

Mégse mondhattam a szemébe az igazat. Nem tudna nekem megbocsátani. Inkább utáljon így, mint gyűlöljön akkor. Így a legjobb nekem. Ezért megint nem szóltam egy árva szót se.

- Nem igaz, hogy nem tudsz mondani semmit. Azt hittem fontos vagyok számodra, de úgy látszik nem - mondta csalódottan.

Egy újabb emberrel bővült a listám, akiknek csalódást okoztam. Sky is a szívemre próbált hatni, de azt hiszem ez a szervem csak életben tart és nincs semmilyen érzelmi funkciója, most már. El kéne neki is fogadnia, hogy jobb ha kerül engem.

- Befejezted már? Vagy az a mocskos szád szeretne még mondani valamit? - szólaltam meg hidegen.

- Megváltoztál! Nem ismertek rád mióta így nézel ki - mondta egy fokkal hangosabban.

Csak hiszi, hogy megváltoztam, mindig is ilyen voltam. Csak most már nincs okom titkolózni.

- Fogadd el! - vetettem oda neki hanyagul és kifelé vettem az irányt, azon belül meg a motoromhoz.

Sky miatt elment a kedvem az egésztől, teljesen lehúzta a hangulatom a nullára. Kedves meg aranyos, de sokszor idegesítő. Azt hiszem a tudtára adtam, hogy nem vagyok rá kíváncsi. De ha ő ennyire hülye, hogy ezt nem vette észre, azon már nem tudok segíteni.

- Gyáva dolog a menekülés! - kiabálta mögülem.

Nem vagyok gyáva, sose voltam az. Menekülni se menekültem soha, inkább szembenéztem a bajokkal. Máskor igazán megválogathatná a szavait mielőtt hozzám szól. Nem nagyon szeretném ha még egyszer meggondolatlan dolgok buggyannának ki a szájából. Megálltam és szép lassan hátrafordultam, mint a gyilkos a horror filmekben.

- Gyáva? - nevettem magamon. - Mint előbb kiderült nem ismersz, minek illetsz ilyen jelzővel? - emeltem rá a tekintetem és mélyen a szemébe néztem.

Nem messze állt tőlem. Az arca eltorzult mondandóm hallatán. Mintha ő lenne felháborodva a kérdésemtől.

- Egy féreg vagy! Senkinek nem számítasz még a bátyádnak se - vetette szememre.

Semmi köze a családi gondjaimhoz. Nincs semmi joga ahhoz, hogy véleményt alkosson külső szemlélőként. Nem ismeri a teljes sztorit, főleg nem az én szemszögből. Ügyet se vetve rá fordultam meg és folytattam tovább utamat, amit előbb megzavart. De ezt Sky nem hagyta annyiban, elém futott és megállított. Én abból a lendületből a falhoz löktem. Váratlanul érte tettem, de nem ijedt meg tőlem. Pont ellenkezőleg, élvezte a helyzetet, ami engem még jobban feldühített.

- Hagyj békén! - mondtam tisztán és érthetően.

Remélem felfogta, nincs kedvem még egyszer elmondani. Hátráltam egy lépést és fordultam volna meg, de Skylar egy mozdulattal visszarántott magához. Arcunk vészesen közel volt egymáshoz. Akaratlanul is lepillantottam telt ajkaira...

- Nathan! - szólt és újra a szemébe néztem. - Ezzel nem érsz el semmit, engem is el fogsz veszíteni - rángatta meg a még mindig markolt dzsekimet.

Akkor elveszítem. Úgy sincs rá szükségem, sose voltam társas lény. Mindig is egyedül voltam, annyira egyedül, de már megtanultam vele élni.

- Tudom! - motyogtam halkan és egy puszit nyomtam homlokára.

Dzsekimet kirángattam szorításából és ott hagytam őt.

~ 2 hét múlva ~

Június 5. (kedd)

Az eső cseppek egy szabályszerű ritmust követve koppantak a földön. Talán ez volt az egyetlen zaj, ami néha lyukakat ütött gondolat menetembe, az üres lakásban. Hozzászoktam már ehhez a magányossághoz. Nagyon is érzéketlen lettem emiatt és tudom, hogy lassacskán egyre vastagabb és magasabb falakat építettem magam körül, amiken nincs ajtó. Azt hiszem önszántamból vagyok egyedül, de úgy gondolom, ha sokáig őrzöm ezt az állapotot, börtönné válik... De ez egész életemben olyan volt mintha egy óriási szakadék szélén álltam volna, és nem volt senki aki visszahúzzon. Senki, akit érdekeltem volna, vagy akinek egyáltalán fontos voltam. Anyám is tett rám magasról, évente egyszer jó, ha hozzám szólt. Vicces, hogy a múltam miatt van mind ez, ami körülvett, ahogy az a személy is, aki akkor voltam és soha nem hagyta el a jelenlegi életemet. Mindenki elvárta tőlem, hogy érezzem azt a letaglózó érzést, a bűntudatot. Egyesek küzdtek megérteni saját hibájaikat, mások menekülni próbáltak. De én egyenesen a bűntudat felé rohantam. Belőle táplálkoztam, mert szükségem volt rá. Számomra ez mutatta az utat a sötétségben. Viszont néha úgy éreztem, hogy egyszerűen csak leszeretnék ülni egy padra és nem gondolni semmire, sem a tegnapra, sem a holnapra, sem a mai napra, sem hogy mit kell csinálnom, sem arra hogy mennyi az idő. Csak ültem és nézte ahogy az emberek élnek. Néztem azt, aki lehajtott fejjel ment az utcán, azt aki nyomkodta a telefonját, azt aki a párjával sétált, azt aki ült és nézett engem. Nézett, mert ő is azt csinálta, amit én. Sokat vívódtam magammal, míg arra nem jutottam, hogy kell valaki. Szükségem van valakire... Akivel, ha együtt vagyok jobban érzem magam. Boldogabb vagyok és kevésbé magányos. Kell találnom valakit, aki elfogad így és nem várja el, hogy megváltozzak érte. Nem arról van szó, hogy szeressen is, csak támogasson, mert én se fogom őt szeretni. Soha nem hittem a szerelemben és nem hiszem, hogy ez valaha meg fog változni. Csak a fejemet ráztam a hülyeségemen, mikor hangos dörömbölésre észleltem fel. Az illető ütötte a bejárati ajtót. Egészen addig míg ki nem nyitottam. Egyből a kezét láttam meg, vörös színben izzott, remegett.