The Dark of Past, Episode 23: Az ő kedvéért akartam jó lenni

Sziasztok! :D
Mostanában tudom, hogy nem írtam semmi előszót nektek, csak hát nagyon elfoglalt vagyok, az igazat megvallva még a blogra sincs időm, még szerencse, hogy előre meg vannak írva a fejezetek különben biztos késnének a részek.... Tényleg sajnálom ezt.... De azárt jó olvasását és köszönöm az eddigi komikat :D <3



- Nathan, azon gondolkoztam, hogy... - nem fejezte be mondandóját, csak hirtelen kiszállt az ölemből.

Fal fehér lett az arca, szemei kikerekedtek és mellettem bámult egy illetőt. Fekete zselézett haja tökéletesen állt. Fekete trikót és csőnadrágot viselt. Nem láttam még erre felé, azt se tudtam ki ő, de úgy éreztem egyedül én vagyok így. A csávó lekezelt Luke-kal és nyomott egy 'csáót'. Majd Sky-ra pillantott. Perverz mosolyra húzta a száját és alsó ajkát beharapva mérte végig. Szorosan a barátnőmhöz sétált. Kezét fenekére csúsztatta és belemarkolt. Rengetegszer kaptam döfést, szúrást, verést és egyéb sérülést. De egyik sem járt a közelében annak a fájdalomnak, amit akkor éreztem, mikor láttam Sky száját a másik szájra tapadni. Mi a jó büdös fene folyik itt? Mit képzel magáról ez a gyerek, mégis ki ő? Nem tudja kinek a csaját kapta le. És Sky miért nem utasította el? Azt hittem velem van... De már nem értek semmit. Idegesen felálltam és egy mozdulattal arrébb löktem ezt a pávát.

- Neked meg mi bajod van? - nézett rám értetlenül és elkezdte az ujjait tördelni. 

Még neki állt feljebb. Én vagyok a város ura. Nem képzelheti azt, hogy széjjel tudna verni. Tettem egy előre egy lépést és neki akartam menni, de páran visszafogtak. Nem is érdekeltek. A szívem darabokban volt, amit egy nő okozott. Hátat fordítottam nekik és hazafelé vettem az irányt.

- Ezt még megjárod! Egy büdös ribanc se teheti ezt velem! - szóltam vissza Sky-nak.

Durva voltam, de elöntöttek az indulatok. Miért? Teljesen váratlanul ért. Sky nem tett semmi erre utaló jelet. Azt hittem jól megvagyunk. Erre elrontott mindent, pont, amikor egy fokkal magasabbra akartam emelni kapcsolatunkat. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a mai napból. Fájt, úgy, mint még semmi más. Szerencsétlennek éreztem magam.

Egyre szaggatottabban vettem a levegőt és ökölbe szorítottam kezem, annyira, hogy ujjbegyeim elfehéredtek. Nagyon szeretem őt, de csak az járt a fejemben, hogy nem tudtam neki megadni azt, amit szeretett volna. Máskülönben nem csalt volna meg. Egy hónapja se vagyunk együtt, belegondolni se merek, mióta van viszonya azzal a gyerekkel. Ő volt az egyetlen lány, akit szerettem, de eljátszotta a bizalmam. Nehéz eset vagyok, azt nem vitatom, de próbáltam kihozni magamból a legjobbat, de úgy tűnik, nem kellek én neki.

- Nath, ezt félre érted, ez nem az, aminek látszik - fogta meg a vállam Sky és megállásra kényszerített.

Erősen megszorítva csuklóját vettem le kezét vállamról és szó nélkül ott hagytam. Hallottam már, hogy a szerelmet a tűzhöz hasonlítják, de ez nem igaz. Ha megérintjük a lángot, elkapjuk a kezünket. A fájdalom hirtelen és gyorsan ért, de ezután el is múlik. Inkább a szerelem olyan dolog, mint a jég. Észrevétlenül kerít a hatalmába, lopva telepedik meg a testben, lebontva a védőgátakat, elfoglalva a szervek legrejtettebb zugait is. Nem forrósághoz, fájdalomhoz vagy égéshez hasonlít, hanem inkább egyfajta belső tompultsághoz, mintha maga a szív keményedne meg és változtatná az embert kővé. A szerelem öklébe zár és olyan erővel szorít, hogy attól sziklák hasadnak ketté, amik belülről szaggatnak széjjel. Sky-t mindig jónak láttam, mindig őszinte, normális embernek tartottam. Hogy verhetett át, hogy volt erre képes? Ha egyszer elveszítem a másik ember bizalmát, soha többé nem tudok hinni neki. Hazudott, miért ne tenné meg még egyszer? Elérte azt, hogy innentől kezdve soha többé nem lehetek biztos benne... A legszebb dolognak hittem az életemben, de kiderült, hogy a legrosszabb. Minden megtisztult bennem, a világ mosolyogni kezdett és minden rossz olyan volt szememben, mint a pókháló, melyet a kéz könnyedén szétszakít. Az ő kedvéért akartam jó lenni. Igen, így volt, de minden elromlott, minden elsötétült körülöttem. A szívem olyan, mint a sivatag magányos hollója. Nehéz feldolgozni olyasvalamit, ami rajtam kívülálló okokból történik, de engem érint. Ha az exem meghalt volna, akkor abban a tudatban kellene feldolgoznom az eseményeket, hogy szeretett. De igy, hogy gondolkodás nélkül lecserélt valaki másra, így csak azt érezhettem, hogy becsapott.

Augusztus 10. (péntek)

Szem hunyásnyit se aludtam. Egész este virrasztottam. Nem jött álom a szememre. Egy folytában csak kattogott az agyam. A tegnap estén gondolkoztam és arra jutottam, hogy túlreagáltam a dolgokat. Az eszem és a szívem állt egymással szembe, de a szívem győzött. Adok egy esélyt Sky-nak, hogy megmagyarázza mi is történt pontosan. Reggel az utam egyből hozzá vezetett. Most itt állok az ajtaja előtt. Vettem egy mély levegőt és megnyomtam a csengőt.

Az ajtó pillanatokon belül kinyílt. Szemeim elsötétültek a látványtól. Az a kis senki gúnyos vigyorral a száján bámult. Kócos haja és félre csúszott alsó nadrágja egyből szemet szúrt. Le is vágtam mi történt. Míg én szenvedtem, ezek összefeküdtek. Mégis Sky, hogy tehette ezt velem? Hogy volt ehhez szíve? Még ki se mondtuk, hogy vége. Kitudja hányszor csalt meg, ezzel.

- Most már büszkén nevezheted magad kurvának! - ordítottam torkom szakadtából, hogy az utca is hallja.

Majd sietős léptekkel távoztam.

Augusztus 18. (szombat)

Szakadó eső, köd, napsütés, perzselő nyár... Nem látom, nem tudom. Mert háttal ülök. Háttal az ablaknak, amin túl ott a világ. És nem fordulok meg, nem fordulok meg, mert félek. Félek attól, hogy a látvány magával ragad, és netán majd ki akarok lépni az ajtón. Ezért inkább háttal ülök, és azt hazudom magamnak, hogy szebb az, amit magam előtt látok, mint ami mögöttem van... Az eddig megtett utam során rájöttem, hogy szeretem a magányt vagy inkább meggyőztem magam arról, hogy jó így nekem. Egyedül szenvedek, egyedül halok meg. A világom újra sötétségbe borult. A Hold is elfoglalta méltó helyét. Engem is már csak a magány ölel magához. Ha véletlenül rápillantok a Holdra, akkor újra eszembe jut Ő. Ilyenkor jövök rá, hogy még mindig nem felejtettem el. Még mindig mélyen él a szívemben, és még mindig fájdalmasan szeretem ŐT. A mi szerelmünk nem tündérmese volt. Ez a szerelem teljesen igaz volt. De elrontottuk, minden sötétségbe ment át. 

Teljes sötétségbe mely a pokolba vezetett. Már nem simogathatom gyönyörű arcát, már nem foghatom puha kezeit. Egyedül voltunk, s nem számíthatunk senki másra. Szerettük egymást és ez volt a lényeg. Ez segített újra élnem! És akármit tett velem, ellenem nem bírom, dehogy bírom őt gyűlölni. Ahhoz, hogy gyűlölhessem, ki kellene vakarni magamból ennek a most múlt hónapoknak minden legapróbb lenyomatát, aminek akármilyen áttétesen is köze van őhozzá. Kimarni memóriámból minden képet, minden szót, minden neszt, ami őt jelenti. Lenyúzni az ujjaimról, a tenyeremről, az egész testemről minden bőr felületet, amiben őrá emlékeznek a tapintó idevégződések, kiégetni az orrom szagló sejtjeiből a csodálatos illatát, a bőre páráját, a nyelvemből a konok receptorokat, ne mérgezzenek egyre a nyála ízével. Mindezek mellett a kezem még mindig nyúlna felé, a lelkem ösztönösen hozzá kívánkozik. Olyan mintha megszűnnék létezni. Őrülten hiányzik, és nem tudok ellene tenni, nem tudom mi ez a dolog, de képtelen vagyok leállítani. 

Sokszor töprengek, azon vajon hogyan kell feladni egy érzést? Egyszerűen csak döntsem el, hogy feladom, és eszerint viselkedjek, és közben mondjak ellent a szívemnek és sodródjak tőle egyre és egyre távolabb? Akkor talán egy nap elfelejtem igéző kék szemének melegségét, kellemes hangját, édes mosolyát? Vajon eljön az idő, mikor minden eltűnik belőlem és a szívemből a fájdalom? Minden nyom nélkül, mintha soha nem is létezett volna? A mostani életemet mégis az teszi különlegessé, hogy találkoztam vele. Beleszerettem mikor együtt voltunk és még jobban megszerettem a külön töltött napok alatt. Történetünk három fő szakaszra bontható: volt eleje, közepe és vége. És bár így van ez minden történettel, számomra még mindig felfoghatatlan, hogy a miénk miért nem tartott örökké...  Most már nem jut neki a bocsánatomból. Nem érdekelnek a magyarázkodásai. Minden egyes sms-t, amit kaptam olvasás nélkül töröltem és minden egyes telefonhívást egy mozdulattal elutasítottam. 

Hallottam, hogy fáj az első szerelem, de azt hittem mi mások vagyunk. Két hete még az életemet se bírtam elképzelni nélküle. Most meg, egyedül vagyok. Újra egy senki lettem. A srác, akivel Sky megcsalt, Dylan ő volt előttem a nagykutya és most visszavette helyét. Mindenki - kivéve Luke - újra az ő pincsije lett. De most nem tudtam ezzel foglalkozni, jobban érdekelt, hogyan tudnám megjavítani az összetört szívem. Valahányszor becsukom a szemem elém tárul Dylan és Sky csókja. A kép láttán - ami újra bevillant - a kezemben lévő poharat egyre jobban szorongattam, míg végül széjjelpattant tenyeremben. A szilánkok bőrömbe vésődtek, vérem a földre csepegett. Mennyire jobban el tudnám viselni a fizikai fájdalmat, mint azt, hogy a sötét szívem millió darabra tört, ami teljesen felemészt belülről.

- Kisfiam, minden rendben? - guggolt le elém anyám és kezébe vette a szana-széjjel vágott tenyeremet.

Rég csengett hangja fülembe. Nem is rémlik mikor hívott így utoljára, olyan messzinek tűnik.