The Dark of Past, Episode 24: Összetörve

- Kisfiam, minden rendben? - guggolt le elém anyám és kezébe vette a szana-széjjel vágott tenyeremet.

Rég csengett hangja fülembe. Nem is rémlett mikor hívott így utoljára, olyan messzinek tűnt. Minek jött ide egyáltalán? Nem is érdemeltem meg, hogy ember számba vegyen. Azok után, amit tettem vele... Tudom, hogy nem kifogás, de be voltam állva és akaratomon kívül vertem meg a saját anyámat. Megtörtént, nem bírtam visszacsinálni. Pedig gondolkodás nélkül visszatekerném az időt, ha tudnám. Nem akartam neki fájdalmat okozni, tönkretettem a kapcsolatunkat. Az eset előtt nagyon jóban voltunk, de utána levegőnek nézett. Fájt, de neki nem mutattam. Szükségem volt rá, hihetetlenül hiányzott egy kis szeretet. Kellenek a tanácsai. Azt hittem egyedül is helyt tudok állni a világban, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű. Túlságosan is veszélyes életet élek.  

- Egy szerencsétlen, rohadt, hiszékeny vadbarom vagyok! - szorítottam össze sebzett kezemet, hogy tompítsam belső fájdalmamat. - Soha senkinek nem tudtam megfelelni, még neki se - lábadt könnybe a szemem.

Visszatartottam könnyeimet, hisz Nathan Sykes vagyok. Nem vagyok puhány, hogy bőgjek egy lány miatt. Egyszerűen ki kellett volna kapcsolnom az érzelmeimet és akkor nem tartanék itt, ahol most. Érzelem mentesnek kellett volna maradnom. Nem lenne összetörve a szívem és még mindig én lennék a város királya. Így van, már annyira kinőttem magam, hogy nem csak a suliban kerültek el sokan, hanem az utcákon, bulikban...stb. Most meg az a mitugrász nyámnyila gyerek van a helyemen. Azért senki ne számítson arra, hogy megváltozok. Azért, mert lesüllyedtem jó pár szintet, ugyanaz maradok... Annyira elgondolkoztam, hogy észre se vettem, hogy anyukám kiment az elsősegély dobozért, csak akkor mikor már kezem az ölébe volt és ellátta azt. Néha csípett, de egy hangot se adtam ki...

- Nagyon szeretlek, és kérlek ne mondj ilyeneket magadról - mondta szipogva, miközben egy szilánkot vett ki kezemből. - Sok rossz dolgot tettél, de a fiam vagy. És tudd, az első szerelem mindig fáj és a lány igazán nagyot hibázott, hogy elengedett téged - kötötte be kezem.

- Én is szeretlek anya és sajnálom, nem akartam! - borultam anyám nyakába és szorosan öleltem őt.  

Anyu karjait átfonta nyakamnál és visszaölelt. Nem bírtam tovább tartani magam és az arcomon megjelent egy csillogó csík, mely egy könnycsepp átlátszó útját hivatott jelképezni.   Zokogtam karjaiban. Anya hátamat simogatta nyugtatás képpen és egy puszit nyomott homlokomra. El se mondhattam Sky-nak, hogy szeretem, ez bántott a legjobban. Az is jobb lenne, ha nem derült volna ki, hogy megcsalt. Még mindig együtt lennék, és nem fájna ennyire a rohadó szívem. Igaz, mással lenne a hátam mögött, de én erről nem tudnék. Borzalmas érzés tudni, hogy nem bírtam kielégíteni egy lány vágyait, a szó szoros értelmében... 

Sírásomba utat tört egy hang, ami jelezte, hogy valaki várakozik a bejárati ajtó előtt. Anya nyomott egy puszit arcomra és elindult beengedni a hozzánk jövő személyt. Könnyeimet törölgettem világoskék pólómba. Nem érdekelt, hogy meglátszódott a nyoma, nem akartam többet sírni, főleg nem Sky miatt. A kanapé karfáján könyököltem és bámultam ki a fejemből, mikor besüppedt mellettem az ülő garnitúra. Lassan és kimérten emeltem rá az illetőre a tekintetem. Fekete converse cipője sérülés mentes volt, mintha csak most kapta volna. A kanapén ülve combjai nagyobbnak látszódtak, de nem mondtam volna rá, hogy hájas disznó. Farmer rövid nadrágja nem sokat takart csak azt, ahova a legtöbb ember be szeretne jutni, de csak szeretne. Fekete pólója elrejtette dekoltázsát és vékony karjai kerültek előtérbe. Haja kócos volt, mint aki elfelejtett ma fésülködni. Arca nem volt többé életvidám, helyette meggyötört volt. Az alapozó hiánya felfedte az apró bőr hibáit, néhol egy-egy pattanás is kivehető volt.

- Te mi a faszt akarsz itt? - szűrtem ki a fogaim közül és gyilkos pillantást vetettem rá.

- B-b-beszélni - dadogta el ezt az egy szót.

Tekintete rémületet sugárzott. Biztos voltam benne, hogy megijedt tőlem.

- Most húz innen vagy én, raklak ki! - emeltem fel a hangom.

Sky lefele bámult és a kezét tördelte. Remélem vette a lapot, hogy nem akarom, hogy itt legyen. Skylar közelebb húzódott megszüntetve a köztünk levő távolságot. Kezébe vette kezem. Összekulcsolta ujjainkat és meztelen combjára helyezte őket. A szívemet elöntötte egy kis boldogság, mikor újra érintkezett bőrünk. Majdnem el is mosolyogtam, de eszembe jutott miért is haragudok rá. Ekkor kirántottam kezemet övéből. Egy mozdulattal felkaptam pehely könnyű súlyát és kifele kezdtem vinni. Majd a bejárat előtt leraktam.

- Takarodj! - basztam rá az ajtót.

 

Skylar szemszöge

~Pár héttel később~

Szeptember 4. (kedd)

Szeretnék visszamenni az időbe és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy izzó csókot, még egy közös nevetést. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy kerestem. Túlkésőn jött az életembe és most túl korán ment el. Azóta megannyi kérdés jutott eszembe. Miért nem tudom elfogadni, hogy örökre vége? Miért várom most is, hogy visszajöjjön végre? Miért álmodom, hogy velem van újra? Miért kell naponta gondolnom a múltra? Miért fáj, ha látom, vagy miért fáj, ha nem? Miért van, hogy feledni nem tudom ma sem? Miért fáj, ha szavak nélkül, némán eltapos, hisz ez köztünk szinte már mindennapos. Miért érzem azt, hogy mégis jó lehet? Miért kell, szeretem, ha ő nem szeret? Bárcsak az egyikre választ kapnék, minden könnyebb lenne... Pedig nagyon igyekszem, próbálok nem gondolni rá, de nem megy. Nem megy, bárhogy is küzdök ellene. Néha nem tudom felidézni arcát, olyankor kétségbeesek. Aztán hirtelen megjelenik a gondolataimban. Belesajdul a szívem és azt akarom, hogy mellettem legyen. Nem tehetek róla. Még néha hallom hangját és érzem illatát, mintha még mindig itt lenne. Az emlékek és az álmok, mintha láncok lennének fogva tartanak, a múlthoz kötnek. Próbálok szabadulni, eltépni a kötelet és feledni, hogy mennyire szeretem. Feledni, hogy a sebek még sajogva égnek, s hogy nélküle végtelenül üresek a nappalok és az éjjelek. Ha rá gondolok a sírás fojtogat. Szeretném újra simogatni az arcát, szeretném újra megfogni a kezét, hozzábújni s hallgatni, ahogy dobog a szíve. Volt egy pólóm, aminek pont olyan illata volt, mint neki s minden éjjel azzal aludtam. Amíg egy nap kezdett olyan illata lenni, mint nekem. Az összes mosóport kihasználtam, hogy rátaláljak arra az illatra, ami az övé volt. De nem sikerült, mert... Mert eltűnt és néha tesztelem magam, hogy vajon képes vagyok-e még érezni azt az illatot. Néha úgy érzem igen, de egyre nehezebb és nehezebb. Ha nincs velem, ha nem birtokolhatom és érezhetem, a közelemben úgy érzem elveszítettem. Mégis ez történt velem, elhagyott. Iszonyúan fájt. Majdnem utánahaltam. Fájt a hiánya, szüntelenül fájt, mint egy gyógyulatlan seb, de azt mondtam magamnak: Ha Ő az, akkor visszajön.

Ezekkel a gondolatokkal sétáltam hazafele az új barátnőmtől, Lola-tól. Egy buliban találkoztunk két hete, de olyan mintha mindig is ismertem volna. Hamar egy hullámhosszra kerültünk és ezt fokozta az, hogy az új osztálytársam lett, mivel nyár elején költöztek a városba. Mindent elmeséltem neki, tudja az egész életemet és támogat a döntéseimben. Mellettem áll, de félt, hogy az üldözőm esetleg újra rám támad. De szerintem nem lesz semmi ilyen, mert már egy jó ideje békén hagyott, valaki biztos csak szórakozott velem. Lola egy kicsit szerény és visszahúzódó, de ezt teszi őt éppen ilyen cukivá. Természetes szőke, vállig erő haja van. Tengerkék szemei, amikkel rosszul lát, így szemüveget visel. Sokszor titkárnősen néz ki, de sok pasinak ez jön be.

És hogy miért sétálok? Mert lekéstem az utolsó buszt. Ilyen az én szerencsém, de bárcsak ez lenne a legnagyobb bajom. Az életem a feje tetején áll. A suliban Dylan a haverjaival minden egyes nap megkeserítik az életemet. Élvezi azt, hogy bánthat, lelkileg. Ilyenkor csak még jobban összetörök.... Szükségem lenne Nath-re, de le se szar. A suliban, nagyban elkerül és levegőnek néz. Ha tudná, mennyire fáj az, hogy tudomást se vesz rólam...

Akaratlanul is kicsordult egy könnycsepp a szememből, megszokottan letöröltem és haladtam előre. Kezemet magam köré fontam a hideg estén. Fel kellett volna vennem egy pulcsit, így gyorsabban szedtem lábaimat. Lassan felkapcsolódtak az utcai lámpák és kivilágítódtak a sötét utcák. Furcsálltam, hogy senki nem jött velem szembe, csak én voltam kint ilyenkor. Hideg borzongás futott végig rajtam, rossz előérzetem támadt. Majd egy alakot véltem felfedni előttem. Egy magas férfi volt, kapucnival a fején. A földet bámulta és gyorsan haladt felém. Megijedtem. Talán ő az. Szorosan haladt el mellettem. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt mikor nem történt semmi komolyabb.