The Dark of Past, Episode 25: Úgyis elkaplak, te büdös kurva!

Sziasztok! :D
Hát lassan itt van a suli, sajnos :/ de én azért próbálom majd hozni rendszeresen a részeket :D
Azt hiszem ez az eddigi legdurvább rész. Nem hosszú, de ami történik benne az elég fontos. 
Köszönöm nektek a sok-sok oldalmegtekintést, a komit és a pipákat :D Jó olvasást nektek :D <3



Akaratlanul is kicsordult egy könnycsepp a szememből, megszokottan letöröltem és haladtam előre. Kezemet magam köré fontam a hideg estén. Fel kellett volna vennem egy pulcsit, így gyorsabban szedtem lábaimat. Lassan felkapcsolódtak az utcai lámpák és kivilágítódtak a sötét utcák. Furcsálltam, hogy senki nem jött velem szembe, csak én voltam kint ilyenkor. Hideg borzongás futott végig rajtam, rossz előérzetem támadt. Majd egy alakot véltem felfedni előttem. Egy magas férfi volt, kapucnival a fején. A földet bámulta és gyorsan haladt felém. Megijedtem. Talán ő az. Szorosan haladt el mellettem. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt mikor nem történt semmi komolyabb. 

Majd két hatalmas tenyér érintette meg hátamat. Ilyenkor tudtam, hogy valami rossz dolog fog történni. Erőteljesen meglökött és keményen a betonra estem. Kezemmel hárítottam a becsapódást, menekülni se bírtam, mert azonnal a hajam után kapott, amit durván a keze köré csavart. Rántott egyet rajta, a fájdalom még elviselhető volt, de miután hajamnál fogva felráncigált, azt hittem beleőrülök a fájdalomba. Éreztem bűzös leheletét a nyakamnál, amint egyenletesen vette a levegőt. 

- Most olyan fájdalomban lesz részed, amit eddig még nem éreztél - mondta a szokásos elváltoztatott hangján és éreztem érdes nyelvét nyakamnál.

Szívem egyre hevesebben vert és reszkettem a félelemtől. Most meg fogok halni? Nem ez nem történhet meg!

- Nem kell félned, gyengéd leszek - éreztem egy hideg pengét hasamnál és egy mozdulattal kiszakította felsőmet.

Az esti, hűvös fuvallat csapta meg csupasz bőrömet. Az egész testem a libabőr járta át. Nem nyúlhat hozzám, az nem történhet meg, nem tudnám elviselni a követelményeket. Tennem kell valamit, nem állhatok itt, mint egy fa darab, aki hagyja magát. Ezért hirtelen ötletből hátra rúgtam a jobb lábammal, reménykedve abba, hogy fájó pontot találok el. Tettem után markoló ujjai elengedték hajamat és lehetőségem adódott a menekülésre. Lábaimat gyorsan szedtem, hátra se nézve.

- Úgyis elkaplak, te büdös kurva! - ordította utánam és hallottam cipőjének gyors trappolását.

Olyan gyorsan szedtem apró lábaimat, ahogy csak tudtam, de biztos voltam benne, hogy újra el fog kapni. Nem igaz, hogy ilyenkor nincs senki az utcán. Mintha a sors ellenem lenne. Még Isten is azt akarja, hogy bűnhődjek. Könnyeim összemosták az utat előttem, homályosan láttam. Csak az ösztöneimben bízhattam és a szerencsémben. De egyik se kedvezett nekem. Helyette egy rohadt kátyúban végeztem és ismét hason feküdtem a koszos aszfalton.

- Megvagy! - rúgott oldalamba az üldözőm és ezt addig folytatta, míg hátamra nem fordultam.

Ismét kezei közé fogta hajam és húzni kezdett maga után. Éreztem, ahogy egyre mélyebben horzsolódik le hátam és azt hittem belehalok a fájdalomba. Rosszabb volt bármi másnál, amit átéltem az eddigi életem során. Lábam között a vörösen izzó véremet láttam. Erőm nem volt segítségért kiabálni, annyira nem éreztem semmit. Majd egy kukához baszott. Maszkot takaró fejéről levakarhatatlan volt a gúnyos vigyor. Élvezte, hogy így láthatott. Bárcsak meg tudnám ki ő. Szeretném neki ezt visszaadni. Fele annyira szenvedjen úgy, mint most én.

- Mindig is te voltál a jobb, Szerelmem. Csak kár, hogy nem vagy az enyém! - lendítette a jobb karját és tenyere az arcomon landolt.

Ütése nyoma lüktetett, de már nem éreztem meg annyira. Úgy hiszem, nem épp elméjű emberrel van dolgom. Össze-vissza cselekszik, egyik szava üti a másikat. Most is elrohant, itt hagyott, megint. Minden erőmet összeszedve kerestem egy stabil pontot. Rátámaszkodtam és nehézkesen a talpamra álltam. Nem bírtam egyenes háttal lépkedni. Húzódott a bőröm, ami fájdalmat okozott és kicsit se volt kellemes érzés. Szó szerint vánszorogtam. Egy valaki volt a közelben, mostanság nem nagyon számíthatok rá, de nem bírok így hazamenni egyedül. Hozzájuk érve megtámaszkodtam a kapun, kifújtam a levegőt és csak úgy oldalra fordítottam a fejem. Hosszan bámultam a sötétségbe, míg egy közeledő alakot nem véltem felfedezni. Lassan sétált felém. Az utcai lámpa rávilágított arcára. Ez nem lehet igaz! Honnan tudta, hogy idejövök? Azt hittem most már végre békén hagy! Összeszedtem minden erőmet és a bejárathoz rohantam.

- Nathan! Nathan! - kiabáltam egyre hangosabban és ütöttem az ajtót.

Semmilyen arra utaló jelet nem kaptam, hogy valaki is itthon lenne. Mi lesz most? Menni is alig bírok, innen már nem menekülhetek. Megint hozzám fog érni azzal a mocskos kezével és ki tudja mit fog velem művelni. Nem akarok még több fájdalmat érezni, elég, ha utál az az ember, akit szeretek.

- Nathan! - csaptam a tenyeremet az ajtóra a maradék erőmmel.

Csoszogott mögöttem, nem emelve fel lábát teljesen a talajról. Csuklóm köré fonta ujjait - egy pillanatra mertem azt gondolni, hogy Nathan az - és erőteljesen a kemény fa ajtónak vágott.

- Olyan kiszámítható vagy, Cicus - suttogta fülembe.

Apró puszikat lehelt nyakamra és a hideg futkosott hátamon. Ágyékát határozottan fenekemnek tolta és egy apró nyögés hagyta el száját. Fogait mélyen nyakamba mélyesztette és erősen összezárta állkapcsát. A fájdalomra felsikítottam. Nyakam kínzását abbahagyta amint kinyílt az ajtó. Karen meredt rám meglepődve egy szál köntösben.

- Szerencséd van - simított végig oldalamon és felvette a nyúlcipőt.